A mai összeszedetlen lesz és egy kicsit minden.
Tegnap a reggel ezzel indult (épp kijöttem a zuhanyzóból a
hajamat törölgetve és jött a fiam):
-
Mami, dein Tschufli-Brei ist fertig! (Megj.: Imádom, amikor maminak szólít. A komoly megszólítás a mama - azt is, de a mamit kedveskedő fokozatnak
érzem. Benne meg nincs semmi tudatos: hol így, hol úgy szólít. Néha útközben
mintha gyakorolná ezt a megszólítást, vagy neki is tetszik és szívesen
hallja(?) : “Mami, mami! – Igen, P. ? – Mami – P. – Mami.”)
-
Tényleg,
főztél nekem csuflit? (Megj.: Chufli,
gluténmentes reggeli kása).
-
Nein,
Papa hat es gekocht.
-
Papa
főzte és te segítettél neki?
-
Nein, ich war emm… beschäftigt! (Tényleg ezt mondta,“ beschäftigt“!)
-
És mivel voltál elfoglalva?
-
Apfeldrehen. (Megj.:
Almát hámoz egy tekerőszerkezettel.)
-
És adsz nekem is az almából?
-
Hast du schwarze Haare?
-
Nem,
nekem sötétbarna hajam van. És neked?
-
Emmm…
(Feláll a sámlira megnézi a fürdőszobai tükörben
és rávágja:) Weiß!
Mondom
neki, hogy azt szőkének hívják, papa meg bekiabál a konyhából hogy “blond”,
majd megint a másodpercnyi gondolat és önvád, hogy dehát mit okoskodok én itten,
hát hiszen megint neki van igaza! Tényleg annyira szőke a haja, pláne nyári verőfényben,
hogy az már majdnem fehér, na! Tejfel.
A következő
perc a gyomorgörcsé: hogyan tudjuk ezt megőrizni? Ó, ez a brilliáns, önfeledt, csinálat-
és akaratlan határozott “öntudata”, ez a lángoló divergens elme, megismételhetetlenül
tiszta és nem ítélkező lénye: ez hogyan maradhatna meg? Ah, tereh! Hogyan ne
rontsuk el? Hogy legyen, hogy ne törje meg nyugton ülésre kényszerítő rendszer,
értelmetlen szabály? Izzadunk, hogy meg tudjuk engedni magunknak az alternatív
oktatást, izgulunk a helyekért (amiért fizetünk, nem is keveset), de meddig? Minden
gyomorgörcsnek ára van, a mosolyért rándulónak is…
Délután előadást
tartok az egyetemen “Equality – Diversity”-témában. Belefűzöm a személyes
tapasztalatot, szalonképesen vázolom, hogy meggebedek a szülői részmunkaidőért
és semmi, már több, mint egy éve! Ez van: két országban vagyok képesítve, van
egy nemzetközi master fokozatom, legutóbbi doktori szemináriumom részeként a
London School of Economicson tartottam előadást (a legjobb jeggyel minősítve: sehr
gut! - of course), három munkanyelven tudok dolgozni, van mögöttem néhány év szakmai
tapasztalat magyar, német és osztrák gazdasági jogi irodákban, nem vagy kezdő,
lennék újrakezdő. Lennék! (Felőlük lehetek, hja “möchtegerne”, egyéni szociális
probléma…) Diszkriminálva vagyok lépten-nyomon: ezt ezen a fórumon legalább
értik!
Dolgoznom
kell, nem fogunk így megélni! Akarok
dolgozni. Teszek érte. Nincs állásom (a
szakmámban már több éve). Több mint egy éve újra keresek. Igen, mindenfélét:
részmunkaidőt (jogászoknak alig akad ilyen kiírás), teljeset is. Csak all-in-t
nem tudok/akarok: abból elég volt az évek során - nem mellesleg: szeretném
látni a fiamat és nem csak alvó állapotban... Egyre gyakrabban állok fel fogcsikorgatva
egy-egy automatikus elutasító válasz után. Be se hívnak! Meg se nézik rendesen,
hogy mi az ajánlatom! Pedig testemet nem borítják bűzös fekélyek és egyébként
meg munkavállók tömegei adják el magukat
sikeresen béna frizurájú, nyálas fizimiskájú fotókkal… És mégis! Nekem meg: és mégse!
De nem adom
fel, persze hogy felállok, magam vagyok az élő reziliencia! Nem adom fel, még
nem!
Aggódom a
gyerekemért: neki legalább ne kelljen ezt … ne ezt, ne így! Ne kelljen értelmetlen,
embertelen elvárásoknak megfelelni ! Mi lett az én megfelelésem “jutalma” is? -
(költői) Nézhetem…
Egyre
gyakrabban köszönnek vissza iskolai emlékeim. Tegnap este elalvás előtt valami
kis sírógörcs is jött: kisiskolás önmagammal éreztem együtt. Vajon akkor dőlt
el végleg, hogy én kussolni fogok, együttműködök, eminens leszek és megfelelek
az elvárásoknak, a többit meg magamban csendesen “letitkolom”? (Megj.: az archaikus igekötő egy magyar népdalból
vala. )És akkor kódolódott az is, hogy ez egyszer még robbanni fog? Ahogy
roppant is, húsz évvel később…
A román
kommunizmus véghónapjaiban voltam elsős-másodikos. Az osztályfőnökunk a törékeny
alkatú, szigorú ábrázatú Éva néni volt. Beesett, csontos arcát túlméretezett,
70-es évek stílusú, ombré árnyalatokban sötétített üvegű szem- torzította felső
harmadában duplaakkorává. Hajában a dauer okozta hullám vagy fésülésre sem
rezzenő, vagy a drájvettertaft kommunista prototípusától tartósra fixálva? Nem
tudni. Misztérium! Vagy hajcsavaróval aludt minden éjszaka? (Kultúrtörténeti
közlemény: a “dauer” szó következetesen dajernek ejtetett arrafelé apraja-s-nagyja,
de inkább naggya általa /vala/).
Éva nénit mindenki tisztelte, de inkább félte. Bejött
reggel: osztály vigyázz! Ellenőrizte a tartást, hogy mindenki eléggé haptákba
verte-e a hátát. Mély levegő, szikár arcán az izom látványosan rándult. Jelentés:
“Tanítónéninek tisztelettel jelentem, az osztály létszáma törörö, nem hiányzik
senki.” Majd: tiszteletet sugárzó (mímelő?) tekintettel a vezír arcképére
tapadva énekeltük nagy átéléssel a “Trei culor“-kezdetű örökbecsűt. (Ez valami
internacionálé-változat volt, amúgy? – Nem akarom tudni egyébként, elég ha az
első sorára kitörölhetetlenül emlékszem…) Leültünk. Éva néni észrevette, hogy
valaki a kezeletlen fájú padlót fél zsíroskenyérével polírozhatta a szünetben,
a kenyér héja meg ott maradt a katedra mellett - immár zsírtalanul. (Prousti emlék a zsír és a poros fa
keveredő szaga… A fiam is imádja
lenyalni a vajat a kenyérről, egyébként. Mindegy.)
Anyway: Éva néni valami zsíroskenyér-maradék méretű “hallatlanságos hökkenetességen”
gerjedhetett éktelen haragra, für gewöhnlich - azaz szokása volt. Elővette
súlyos favonalzóját és kollektív büntetésben részesítve az egész osztályt
mindenkire kivétel nélkül akkorát csapot, hogy két napig sajgott a tenyér. A fokozat a körmös volt: nagyon össze kellett
szorítani az ujjakat és egy szinten tartani a begyeket, hogy az ütés mindenhol
egyformán érjen. Megúszni nem lehetett: én voltam az osztály “színtízese”, nem
csináltam semmi “rosszat” és mégse/mégis! Egyszer már nagyon igazságtalannak
tartottam, hogy mindenkire akkorát suhint mint az állítólagos “tettesre” és bátorkodtam
marokra tartani a tenyeremet, hogy a közepét ne érje olyan durván az ütés. Ekkor
rám szólt, hogy laposra! És durr, teljes erőből, aua! (Ma is fáj virtuális
helye.)
Szólni persze nem mertünk otthon sem. Senki sem védett volna
meg. A rendszer kussolásra, suttogásra kódolt mindenkit. Senki sem merte volna
megkérdezni, hogy „Éva néni, a kollektív büntetésre miért van szükség, netán a párt
írta elő?“
Talán ott dőlt el, talán már korábban, hogy a feladatom a megfelelés, csendes alkalmazkodás,
hangtalan eminensi lét lesz – a túlélésért? Kihúzott háttal és akkurátusan
rendezett rojtokkal ülni fesztelen? („Pionír“, kisdobos meg kutyafüle is voltam.
Már nem emlékszem pontosan, hogy milyen sorrendben.)
Éva néni! Megvan
még az a k.va nagy volnazó!?